Békés, szerető család, kedves barátok és egy meleg otthon – ennyit szerettem volna csupán életemben. Nem tudom, miért, de sajnos egyik sem valósult meg igazán. Annyira szörnyű életem volt. Mindig kilógtam a sorból, mindig kigúnyoltak, mindig megvertek, mindenért engem hibáztattak. De nem érdekelt különösebben. Úgy éreztem, ezek a szenvedések csak erősítenek majd. De mégis, úgy fájt.
Általánosban még voltak barátaim. Nagyon jó barátok voltunk, különösen egy lánnyal. Chidorinak hívták. Nagyon aranyos és kedves volt, főképp velem. Minden jó is volt, egészen addig, amíg egy nap fordulat nem következett be az életében. Mindig is nagyon jó tanuló volt, az álma az volt, hogy külföldön tanulhasson.
- Kérlek, bocsáss meg nekem, de nem utasíthatom vissza ezt a lehetőséget… te is ismersz, nem kérhetsz rá, hogy maradjak… de tudod, az, hogy elköltözök, még nem jelenti azt, hogy a barátságunk megszakad. Levélen vagy e-mailben továbbra is tarthatjuk a kapcsolatot. – Ezeket mondta nekem, mielőtt elutazott volna Angliába.
Ez általános végén volt. Azt az évet még befejezte itt, utána a gimit már Angliában kezdte. Ezután maradtan én is teljesen egyedül. Egy darabig valóban leveleztünk, aztán egyszer már nem válaszolt, és lassan teljesen megszakadt a kapcsolatunk. Új barátokat nem igazán találtam. Mi volt ennek az oka? Nagyon egyszerű. Különös dolgok történtek körülöttem.
Ha összevesztem egy osztálytársammal, másnapra vagy eltűnt, vagy holtan találtak rá valahol. Volt, hogy oszlopok dőltek ki mellettem, kábelek szakadtak le és öltek meg embereket, vagy csak simán kitört az iskola ablaka és megvakított pár diákot. Ezért is ragadt rajtam a „nasakenai” név, bár nem igazán értettem, hogy jön a szerencsétlenség ezekhez a dolgokhoz.
A lényeg, hogy mindenki rettegett tőlem. Az iskolában az osztályom olyan kedves volt hozzám, hogy kialakított egy kis elszigetelt részt, ahol ülhettem órán. Többnyire egy szót sem szólt hozzám senki, legszívesebben rám se néztek. Pedig én semmi rosszat sem tettem. Soha az életben nem bántottam senkit, főleg nem gyilkoltam. Egyetlen dolog volt csak bennem valójában, ami nem normális: láttam a szellemeket. Nem is szellemeknek nevezném őket, hisz mind szörnyetegek voltak fehér koponyaszerű maszkkal a fejükön. Ők voltak azok, akik eltűntették az osztálytársaim, de soha nem tudtam megállítani őket. Igazából rettenetesen féltem én is tőlük. Ha megláttam egyet, mozdulni sem tudtam a rémülettől. Ezt persze rajtam kívül senki nem tudta, úgyhogy azt hitték, én vagyok az oka.
Többnyire egy szót sem szólt hozzám senki, legszívesebben rám se néztek. Akadtak persze olyan merészek, akik néha megelégelték az eltűnéseket és néhány szünetben igen elbántak velem: ütöttek, vertek, ahogy csak tudtak. De soha nem ütöttem vissza. Csendesen tűrtem a veréseket. Az ilyen merészek többé soha nem jöttek suliba.
Komolyabb gondokat soha nem okoztak bennem. Soha, egészen addig a napig. Ugyanolyan nap volt, mint általában a többi. A nap végeztével elindultam hazafelé az iskolából. (Egyedül éltem, mert anyám születésemkor meghalt, apám fél éve részegen öngyilkos lett.) Kikanyarodtam és a suli hátulja felé vettem az irányt. Alig fél méterre utamat állták. Egy rakás srác volt az osztályomból, meg a felsőbb osztályokból is voltak páran. Ördögi vigyor ült a képükön, kezükben különféle fegyverek voltak: katana, kés, ásó, botok, de volt olyan is, aki csupán köveket hozott magával. A látványuk megrémített. Mégis mit akarnak tőlem?
Nem volt sok időm gondolkozni, mert szinte rögtön nekem ugrottak. Mind belém állította a kését, kardját, kövekkel dobáltak, fejemet verték a földhöz, meg minden hasonló. Mit akarnak? Most ők tényleg…? Nem értettem… már-már sírni kezdtem – könnyesedett a szemem. Nagyon fájt. Nem is feltétlen a sebeim, inkább a szavak, amelyeket közben kiáltoztak. „Most meghalsz, te álnok gyilkos! Ezt azért kapod, mert megölted a barátaimat! Milyen édes a bosszú! Dögölj meg úgy, mint ahogy a társainkat is megölted!”
Nemsokára elmentek, engem pedig otthagytak az iskola mögött – csaknem holtan. Már nem volt sok hátra. Szívem hevesen lüktetett, levegőért kapkodtam, de alig kaptam levegőt. Mindenem fájt, fáztam is. Alig hagytak rajtam valami ruhát, az eső pedig esni kezdett. Látni már lassan semmit sem láttam. Nem küzdöttem az életben maradásért. Nem akartam élni. Nem volt értelme. Mindent feladtam már régen…
5 percig lehettem még magamnál. Addig szörnyű haláltusát vívtam, bár nem nagyon ellenkeztem. Aztán szemem lassan lecsukódott, és én semmit nem láttam. Utolsó képek, amikre tisztán emlékszem, azok olyan dolgokról voltak, amiket soha nem kaptam meg.
Békés, szerető család, kedves barátok és egy meleg otthon – ennyit szerettem volna csupán életemben. Nem tudom, miért, de sajnos egyik sem valósult meg igazán. |